Szegedi papucs kiállítás az Agórában

A szegedi papucs készítése és viselése szorosan összefonódik Szeged város történetével. A 19-20.
századi szegedi lakosok egyik legjellemzőbb viselete. Ma már csak ajándéktárgyként találkozhatsz
vele. Szeged város egyik jelképe lett.

Rátkai Sándor papucskészítő így nyilatkozott a szegedi papucsról:

„Mitől szegedi a szegedi papucs? Elsősorban a hímzéstől. Mezei virágok, pipacs, nefelejcs, kalász ékesít. Inaskoromban nem ilyen papucsok voltak, csak egyszerű bársonyból készültek, hímzés nélkül.
A hímzett papucs később jött divatba, akkor kezdték ezt a bojtos, szalagos jobb- és ballábast készíteni. Azelőtt forgatós volt, vagyis nem különbözött a jobb láb a baltól. Ezért mondják, hogy a szegedi papucsnak nincs párja.

 

Története

A szegedi papucs a 20. század első felében vált országosan ismertté. Készítésének módja és divatja a török hódoltság idejéből ered. Készítésének technikáját a mai napig próbálják megőrizni az utókorszámára. A 16-17. században a papucs készítése és viselése az ország több területén is meghonosodott. A szegedi mesterek által készített lábbelik a 20. század m második feléig a délvidéki és a Szeged környéki falvakban egyaránt nagy népszerűségnek örvendtek.

 

Papucs, mint érték

A szegedi papucs jellegzetessége a magas sarok, valamint a bársony papucsfej pipacsos-kalászosbúzavirágos hímzése. Készítésének eredete, megőrzésre javasolt módja a talp és a fej összevarrása majd kifordítása, a sarok kézzel történő felvarrása, amely munkafolyamatokat Bálint Sándor néprajzkutató írta le részletesen, illetve a Rátkai Sándor, Népművészet mestere címmel kitüntetett papucsos mesterről készült filmfelvételeken láthatók:

A papucs készítésének felvirágzása a 19. század végére, a 20. század elejére tehető, ekkoriban 50-80 fő között volt a mesterek száma. A bársonyfejű, hímzett lábbeli a két világháború között Szeged egyik jelképévé vált, a Szabadtéri Játékok látogatóinak is kedvelt emléktárgya lett.

 

Papucsviselet

A papucs viseletéről

Az 1879. évi nagy szegedi árvíz után a város kikövezésével indult meg a papucsmesterség virágzása. Az utakat borító sár miatt az asszonyok csizmában, bocskorban jártak. A szegényebb asszonyok a színes és díszes papuccsal tartják fenn még mintegy fél évszázadon keresztül a szegedi népviselet jellegzetes formáit. A két világháború között az értelmiségi, tisztviselői körökben is divatossá vált a papucs viselése. A polgárasszonyok a magyaros viseletet részesítették előnyben így a hímzett, kézműves portékát, azaz a szegedi papucsot. Az újabb vásárlói kör igényeit a mesterek egy újfajta papuccsal, a japánpapuccsal elégítették ki.
A szegedi mesterek számos helyi és országos ipari kiállításon arattak sikert. A pillangós fejű, flitterekkel díszített, hímzett szegedi papucsról elismerően írt a sajtó és a szépírók is: Tömörkény István, Móra Ferenc és Móricz Zsigmond. A Szegedi Szabadtéri Játékokra ideutazó közönség, az országos iparkiállítások és vásárok látogatói révén a 20. század közepére a szegedi papucs fogalommá vált.

 

Papucsfajták

(törökpapucs, menyecskepapucs, selyempapucs):

A szegedi papucsfajták közül a legrégibb az alacsony sarkú, fekete bársonyfejű, zöld pettyekkel hímzett törökpapucs. Ezt a papucsfajtát szerb mesterek készítették. Formáját a férfiak és idősebb asszonyok számára készült, sarkatlan csoszapapucs őrizte meg. A díványfejű papucs fejét kárpitozásra használt bársonyból varrták. A magas sarokkal, változatosan díszített fejjel készített magyar papucs, menyecskepapucs sajátossága volt, hogy a pár ugyanazon a papucsfán (kaptafán) készült, és csak viseléskor vált el, melyik a jobb és a ballábas. A kétértelmű szólás: „a szegedi papucsnak nincs párja” is utal a lábbeli forgatós, cserélős voltára. Tápén az eljegyzéskor a gyűrű mellé fehér bársony fejű, hímzett jegypapucsot is adott ajándékba a vőlegény. A 20. század első felében divat volt, hogy a papucsot a vele együtt viselt ruha selyméből készítették, ez volt a selyömpapucs. A papucsot általában készen vették, de a rendelésre, mérték után is készítették a mesterek.

Az 1940-es évektől terjedt el az újabb vásárlói kör igényeire a japánsarkú (telitalpú) papucs, vagy a papucsfej bojtokkal, pompomokkal való díszítése.

A szegedi papucs napjainkban:

Rátkai Sándor papucskészítő mester a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak 2001-ben 23 pár papucsból álló mintakollekciót adományozott, melyben megtalálható volt minden olyan papucs, amit 1930 óta készített. Tudását átadta több mesternek is, sajnos azonban jelenleg (2015) üres a szegedi papucs látványműhelye.

Február 6-án kiállítás nyílt az Agórában – hogy a Móra Ferenc Múzeum felújítása alatt is legyen Szegeden egy hely, ahol az érdeklődők láthatják a páros és páratlan papucsokat. A kiállítás augusztus 31-ig megtekinthető a Szent Györgyi-Albert Agórában.

Helyszín:

Agóra (Szent-Györgyi Albert Agóra)
Kálvária sgt. 23.
Szeged, 6722 

 

Együttműködő partnerek: 

  • Hagyományok Háza, Budapest
  • MASZK Egyesület, Szeged
  • Móra Ferenc Múzeum, Szeged
  • Szegedi Papucsért Alapítvány
  • Szent-Györgyi Albert Agóra, Szeged

 

 

facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail