Felsőváros Szeged egyik történelmi városrésze. A középkortól kezdve egészen a XX. századig minden mesterségek szegedi bölcsője, a kézművesség, vízi élet és tiszai közlekedés központja volt. Az itt élő emberek jólétéből fakadó rátartisága és költségesebb ruházkodása miatt régebben kényös város, selymös város, hajdani kenyérsütögető asszonyairól pedig kinyérváros néven is emlegették.
Szeged a Tisza és a Maros torkolatánál, az Alföld déli részén fekszik. A középkor századaiban nem alkotott egységes várost, hiszen a Tisza számos ága hálózta be. A folyószabályozás előtt a mocsaras területből kiemelkedő „szigetekre” épült fel, és egymástól elkülönülő városrészekből állt.
Történelmi adatok szerint Felsőváros valamennyi városrész közül a legrégebbi és legjelentősebb. Már a bronzkorból vannak leletek, amelyek a mezőgazdasági élet ősrégi virágzásáról tanúskodnak. Az ősi városrész a török hódoltság után hat különálló házcsoportból állt. A legnagyobb egysége a Szent György tér és környéke volt, itt épült a középkori Szent György- és Szent Miklós-templom.
Felsőváros a Tisza mentén alakult ki, ahol a hajósok, hajókészítők, hajótulajdonosok, halászok, fuvarosok, iparosok és kereskedők éltek. A Kis Tisza-part és a Nagy Tisza-part volt a város vízi életének fő területe, kedvezőbb parti fekvése miatt pedig jobban bekapcsolódott a tiszai életbe, lefőképp a vízi közlekedésbe, de eleinte csak a sószállításba.
A 18. század során először hidakkal, töltésekkel kötötték össze a kiemelkedő magaslatokat, majd fokozatosan feltöltötték és beépítették a mély fekvésű részeket, végül beépült a szilléri szőlők területe is, egészen az árvíz után épült körtöltés vonaláig. Az 1879-es Nagyárvizet követő újjáépítés során azonban csak néhány utca őrizte meg eredeti vonalát (Maros utca, Dugonics utca, Teleki utca, Csuka utca, Sándor utca, Tarján széle utca), az egykori halmaz településből szabályos utcarendszerű kertvárosi terület lett. A 20. század folyamán Felsőváros ősi magja – a Szent György tér és környéke – a Belváros része lett.
A városrész egykori hangulatát már csak a Kis Tisza utcai védett házsor őrzi. Itt élt a 19. század első felének leggazdagabb polgárrétege: hajósgazdák, fisérek (halászati vállalkozók), nagyfuvarosok, tímárok társadalma. A vízből élők házai a Kis-Tisza-parton, vagyis a mai Kis Tisza és Maros utca nyugati oldalán emelkednek. A házak címerként földbe ásott hajóorrok, a kapubejáratnál kövezet gyanánt elkopott malomkövek is emlékeztetnek ennek a népnek a Tiszával való ősi szövetségére. Mára a régi házak nagyrészt eltűntek, és Felsőváros hagyományvilága javarészt már a múlté.
Felsőváros számos derék fiat adott Szegednek, és az országnak is. Dugonics András, Nagy Sándor, Kálmány Lajos, Kovács János, Szűts Mihály, Tápay-Szabó László, Tömörkény István a szegedi hagyományok kifejezésével, illetőleg megörökítésével szerzett érdemeket. Vastagh György, Joó Ferenc, Nyilasy Sándor a képzőművészet, Dankó Pista pedig a zeneszerzés terén jeleskedett.
Források:
https://www.sulinet.hu http://epa.oszk.hu
https://szegedpanorama.blogspot.com
https://szeged.hu https://delmagyar.hu
Kép forrása: szeged.hu
