Szeged az ország harmadik legnépesebb városa (~158 ezer lakossal). Az Alföld kulturális központja, Csongrád-Csanád megye és a Szegedi járás székhelye a Tisza és a Maros találkozásánál.
A Tisza fővárosát már az ókori rómaiak is lakott településként emlegették, Partiscum néven. Később Ciggedin városaként emlegetik az Árpád-kori forrásokban. 1183-ban már egy folyami hajózásról szóló oklevélben is találkozhatunk nevével.
A középkorban az Erdélyből érkező, Maroson felbukkanó sószállító hajók fontos kikötőjeként indult gyarapodásnak. A tatárjárás nem rombolta földig a települést, így 1246-ban IV. Béla városi rangra emelte. Az Anjouk idején a délvidék legfontosabb stratégiai pontja lett, majd II. Ulászló 1498-ban mind a 6 ezer lakójával együtt szabad királyi várossá nyilvánította.
A török időket viszonylag szerencsésen átvészelte: 1542 és 1686 közt szultáni birtok volt.
A XVIII. században viszont az egykoron nyüzsgő és fontos várost a bécsi udvar nem ismerte el szabad királyi városként, továbbá járványok (1708-ban pestis) és árvizek (1712) is pusztították. Az 1719–es esztendő fordulatot hozott: III. Károly császár május 21-én szabadalomlevelet és saját címert adott Szegednek (sőt egy ideig a csanádi egyházmegye központja is lehetett), de a rendszeres tűzvészek és áradások miatt lassan fejlődött tovább. Komolyabb változást a reformkor hozott (1830-1848): ekkor kövezett utak, kaszinó és takarékpénztár létesült a városban. A szabadságharcban kulcsfontosságú szerepet töltött be: innen indultak hadba a szegedi legények a szerbek ellen (szenttamási harcok) itt ülésezett utoljára a magyar forradalmi kormány, itt mondta el Kossuth Lajos híres toborzó beszédét 1848. október 4-én a mai Széchenyi és Klauzál teret magába foglaló nagypiacon, és itt zajlott a szabadságharc egyik legjelentősebb csatája is (1849. augusztus 5-én, Szőregnél).
1854-ben elérte a várost az országos vasúthálózat, vízvezeték rendszer létesült és megalakult a Pick Szalámigyár elődje (Pick Márk boltja). A népesség a kiegyezés korára elérte a 70 ezer főt.
Az 1879-es nagy szegedi árvíz azonban hatalmas pusztítást végzett: a házak 90% -a tönkrement, 165–en meghaltak. Ferenc József császár ekkor személyesen utasította a bécsi és budai vezetőket Szeged újjáépítésére, amit 1883-ban személyesen ellenőríz. Erre az alkalomra épült a Sóhajok hídja a Bérpalota és a Városháza között.
A kormányzat Tisza Lajost – Tisza Kálmán miniszterelnök öccsét – küldte kormánybiztosként Szegedre a négy évig tartó újjáépítés megszervezésére. Szeged újjáépült, melyben az európai nagyvárosok is segítettek. A nagy összefogás tiszteletére Szegeden a nagykörút egyes szakaszait a kontinens fővárosairól, a kiskörutat pedig Tisza Lajosról nevezték el.
Az első világháború nagy emberveszteséggel jár, az elesett 12 ezer katona emlékére 1936-37-ben készül el a neoklasszicista művészeti alkotás, a Hősök kapuja. A Horthy-kor alatt Szeged tovább fejlődött: 1921–ben ide költözhetett a kolozsvári egyetem, majd egyházmegyei székhely lett (Csanád megye), és 1913 illetve 1930 között megépült a híres Fogadalmi templom is, hazánk egyik legnagyobb bazilikája. A 81 méter magas tornyok alatt 1931 óta rendezik meg a nemzetközi hírű Szegedi Szabadtéri Játékokat.
A második világháború nagy veszteségeket hozott: közel 5 ezer ember esett áldozatul. (A város 3 ezer katonája esett el a Donnál.) A szovjetek 1944 október 11-én foglalták el a várost.
A szocializmus évtizedeiben Szeged megyeközpont lett, majd könnyűipari és élelmiszeripari központtá fejlődött. Rangos és színvonalas egyeteme, a közeli (algyői) olajmező illetve turisztikai értékei miatt ma Budapest és Debrecen mellett a legjelentősebb magyar nagyváros.