Tápé az egyik legrégebbi, az Árpád-kor óra folyamatosan lakott magyar falu. Első okleveles említése a dömösi prépostság 1138. évi adománylevelében található, villa Tapai néven. Számos régészeti kutatás zajlott a területen; a 10. századi leletek bebizonyították, hogy korábban a honfoglaló magyarok is megtelepedtek a környéken, az Árpád-kori falu lakói pedig a tatár pusztítás elől menekülhettek a folyó mentén lévő – patakokkal és erekkel tagolt – védett „szigetekre”, vagyis a falu mai helyére.
A tatárjárás után a terület elnéptelenedett, így 1247-ben VI. Béla Tápét és a Vártó halastavat a szegedieknek adományozta, így ettől az évtől kezdve egészen 1848-ig a jobbágyfalu volt. Tápé eleinte nem volt túl jó viszonyban földesurával, Szegeddel, mindig ki akart törni helyzetéből, még pecsétet is hamisítottak az alábbi felirattal: „Tápé Nemes Falu Peczeti”. A falut végül 1973-ban Szegedhez csatolták, azóta a város része.
Hagyományait tudatosan és jogos büszkeséggel őrzi. Ilyen például a gyékényszövés, amelynek mestersége nemzedékről nemzedékre szállt, és a mai napig fennmaradt. A Tisza-Maros között kiterjedő Tápai-rét a folyószabályozásokig gazdag nád- és gyékénytermő terület volt, ezt a „termést” hasznosították a helyi lakosok: szőnyeget, kosarat, papucsot és egyéb használati- és dísztárgyakat készítettek belőle. A folyamatból az egész család kivette a részét.
Nyár végén, ősz elején a férfiak a vízben lévő gyékény tetejét levágták, kiszárították és kévébe kötve hazaszállították. Ezután a levelek széléről lehúzott finom szalagból, vagyis „selyemből” sodortak felvetőszálat a gyerekek, fiatalok és idősek egyaránt. A szövés folyamata azonban a nők feladata volt: két-két karóra átalfát fektettek, majd egy bordán átfűzve ezekre fektették fel az ijant (az ijan a gyékénykötél sodrása) és az előkészített leveleket hol jobbról, hol balról bújtatták közéjük. Néhány szál behúzása után szövésüket bordával tömörítették, majd amikor elérték a kívánt méretet, – annál 3-4 cm-rel hosszabbat szőttek – levágták.
Nem csak szőtték, fonták is a gyékény leveleit, ezt pedig leggyakrabban a férfiak csinálták. Csupán néhány szerszámra volt szükségük a munkához, úgy mint egy fanyelű vastűre, egy bicskára és egy szaruból készített gyűrűre, ami a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására szolgált.
Számos használati tárgyat készítettek, az egyik legnépszerűbb a „szatyor” volt, aminek több fajtája is ismert, mint például a „dejákszatyor”,(iskolásoknak készült) a „kismónár” (három szatyor egymásba helyezve), a „szalámiszatyor” (csak megrendelésre készült a szegedi szalámigyárnak), vagy a „hentösszatyor” (béléssel ellátott szatyor).
Szerencsére nem tűnt el teljesen a gyékényszövés mestersége, Tápén néhány háznál a mai napig foglalkoznak ezzel, a Heller Ödön Művelődési Házban pedig – igény esetén – bemutatókat, és tanfolyamokat is szerveznek.
Forrás:
http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/7059/1/tiszataj_1971_010_970-972.pdf
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1p%C3%A9
http://szellemikulturalisorokseg.hu/index0.php?name=0_gyekenyszoves_tapen
https://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C3%A9k%C3%A9nysz%C3%B6v%C3%A9s
Képek forrása:
